Réka! A mai posztod fegyvertelenné tett. Úgy érzem, cserbenhagy a humorérzékem, tollamból kifogyott a vitriol, a közzétett képre meredek, és azt kérdezem magamtól, lehet-e ennél látványosabban mélyebbre zuhanni.
Meggyőződésem szerint a virtualitás illuzórikus démona morbid szerepcserét idézett elő az életedben. A gondosan komponált, marketinginváziónak szánt képregényed egyszerűen önálló életre kelt. A szürke hétköznapokat maga alá gyűrte a megálmodott, kitalált mesevilág.
A mesevilág, amelyben a királynő kacsalábon forgó kastélyban él. Kertjét, palotáját szolgák gondozzák. A kis hercegeket és a hercegnőt dajkák táplálják, arról is gondoskodnak, hogy csak akkor csatlakozzanak a királyi párhoz, ha azt államérdekek kívánják. Az uralkodó gyengéd szerelemmel szereti, romantikus rajongásával halmozza el őt. Ha mindez nem lenne elég, népe is imádja, udvartartása földig hajbókol előtte. Ő maga a mesés vagyonon túl, bájban, kellemben, erényekben is bővelkedik. Mindez annyira tökéletes, hogy szinte kívánná az és boldogan éltek, amíg meg nem haltak mesebeli lezárást, ha kicsivel a vége előtt színre nem lépne a gonosz boszorkány, akit jelen esetben én személyesítek meg.
Rékám! Minden felvezető nélkül közlöm veled, a posztolt képed kiábrándító és közönséges. Mielőtt feltételeznéd, nem vagyok prűd, csupán egy egész életnyi munkát fektettem abba, hogy meg tudjam különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a talmit a valóditól, a felszínest a tartalmastól. Nem állítom, hogy mindezen igyekezetem tévedhetetlenné tett volna, de a képed érző és értő szívvel való befogadása nem is igényel megvilágosodott lelkületet.
Napról-napra elámulok azon, mennyire értelmezhetetlen számodra az intimitás fogalmához kapcsolható mély jelentéstartalom. Ha ez a szó az életed megélt valósága lenne, nem lépnéd át annyiszor a jó ízlés határait. A szerelem olyan, hogy minél többet beszélsz róla, minél hangosabban, annál kevesebb részed van benne, és annál jelentéktelenebb a sajátod.
Ha az én kedvesem átölel, elmosódnak térnek és időnek kontúrjai. Egymásra fonódó karjainkkal magunkra zárjuk a szerelmet. Ebben a biztos térben a lelkeknek szabad bejárásuk van a másikéba. Amikor az éteri ölelés lazábbá válik, újra a test bizalmas ringatása őrzi az intimitást. Közel van hozzám, megborsózom attól, ahogy látom amint a boldogság önkéntelenül szerteszaladó szarkalábakat rajzol a szeme köré. Vele vagyok rég, mindnek ismerem a történetét. Lélegzetvétele puhán cirógatja bőröm, aztán alábbhagy, de csak fizikálisan, mert velem marad a lényeg. Tudom, hogy bármikor módomban áll ily módon bepillantást nyerni az élet fontos misztériumába. Tudom, hogy az örökkévalóság az ezekhez hasonló mások számára el nem mondható, meg nem osztható pillanatokban rejtőzik.
S te mindeközben fotózod a rajtad majomként csüngő férjedet. Bizalom, meghittség még a kimondott szavak szintjén sem jellemez benneteket, néhány álságos karakter, ami nektek jut. De sebaj, cserébe majd estig olvashatod azok sorait, akik bedőltek a látszatszerelem újabb szánalmas megnyilvánulásának.
Sajnálhatnálak, de nem teszem, mert tudom, hogy nem túl bölcs dolog:
„- Akkor mit tegyen az ember, ha sajnálatot érez egy másik ember iránt?
- Hagyja őt ott, ahol a helye van... Isten kezében.
- Ez nagyon szigorúan és nyersen hangzik.
- Közel sem olyan veszélyes, mint engedni a felszínes sajnálatnak.”
Kirakatszerelem FOREVER!
Forrás: Rubint Réka Facebook oldala, TV2
